Kossuth-díjas operaénekes, a Nemzet Művésze, az Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Miller Lajos nemzetközi sikerei után hazájában főszerepek sorát énekelte, de arra is volt példa a Kádár-diktatúrában, hogy megpróbálták visszatartani egy jelentős külföldi felkéréstől. De aztán nem tudták megakadályozni, hogy világhírű legyen. Sztankay Ádám beszélgetett a nagy művésszel.
Korábbi interjúban idézte fel Herz Ottó, a világhírű zongorakísérő alakját, akit egy budapesti kurzusán arról faggattak a leendő korrepetitorok: mi a teendő, ha olyan énekessel kell együtt dogozniuk, aki nem elég muzikális? Herz azt felelte: szeressék őket. Különös történet, már csak azért is, mert nehéz elképzelni egy kevéssé muzikális énekest.
A szeretet azonban sosem árt. Ugyanakkor aligha fogalmaztak pontosan a korrepetitornak készülő növendékek. Talán inkább arra gondoltak: vannak könnyebb, és nehezebb természetű énekesek. Ám egyikből sem hiányozhat a muzikalitás, pláne, ha hangszeres előzménye is volt a pályafutásának.
Az önében, úgy tudom, volt ilyen.
Édesapám, aki Sümegen volt állatorvos, mind a négy gyerekének megadta a lehetőséget arra, hogy zongorázni tanuljon. Én nyolc évig kitartottam, az öcséimet, a húgomat azonban nem ejtette rabul a lehetőség.
Ön már akkor zenei pályára készült?
Még nem sejtettem, hogy milyen pályára kerülök, mégsem akartam feladni a zongoraleckéket – miközben a sport volt számomra az első. A Honvédban eredményes hármas- és távolugró voltam, a Testnevelési Főiskolára készültem. Azonban bizonyos körülmények megakadályozták, hogy felvételizzek.
Mégpedig?
Nem titok: édesapámat 1956-ban beválasztották a járási Forradalmi Bizottságba. Már csak hivatása okán is mindenkinél jobban ismerte a vidéket, ő kísérte az agitátorokat mindenfelé. Egyebek között ő beszélte le szép szóval a falusiakat arról, hogy kirabolják a magtárakat. A forradalom leverése után, érettségim évében ítélték aztán másfél év börtönbüntetésre, amelynek a felét le is töltötte Baracskán. Ilyen háttérrel jó időre bezárultak előttem a felsőoktatási intézmények kapui.
Édesapja mennyire szenvedte meg a börtönben töltött időt?
Szabadulása idején Budapesten laktunk albérletben Gyuri öcsémmel. Egy reggel apánk csengetett be hozzánk, nagy szakállasan. Megindító pillanat volt, de utóbb nem hallottunk tőle egyetlen panaszszót sem. Szakmájánál fogva egy állattenyésztő telepen dogoztatták. Azt mondta: „Fiaim, olyan jó dolgom volt, hogy sosem ittam tejet, csak tejszínt!” Más kérdés, hogy a diplomáját elvették, soha nem praktizálhatott többé állatorvosként.
Ön mit tehetett amikor kiderült, hogy nem tanulhat tovább?
Gógánfán élt anyai, Sebestyén nagyapám. Egyszerű postás volt, ám két méter magas, szőke, kék szemű férfi, akibe alighanem a fél falu szerelmes volt. Amikor úgy tűnt, hogy nincs mihez fognom, azt mondta: „A posta és a vasút biztos, nyugdíjas állást ad.” Sportkapcsolat kapcsán kerültem a vasúthoz Tapolcára, mert bizonyos Pap doki, egy fogorvos volt az edzője az ottani atlétikai csapatnak. Közbevetőleg: annak volt akkoriban tagja Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető, aki később a magyar atlétikai válogatott dobó edzője lett, s tanítványai közül Zsivótzky Gyula az 1968-as Olimpián maga is bajnoki címet nyert. Én Tapolcán a vasútnál végeztem el egy három hónapos képzést, majd tehervonatra kerültem kocsikísérőként. Abban bíztam, hogy a vizsga után egy állomáson teljesíthetek szolgálatot, akár vonatfelíróként, s onnan majd határ a csillagos ég, az állomásfőnöki pozíció. Ahogy később az Operaháztól – más, de mégis hasonló okból –, úgy először a vasúttól távoztam viharos gyorsasággal, amikor kiderült: csak arra van lehetőség, hogy esőben, hóban, akár az éjszakákban is tehervonatokon zötyögjek.
Mi volt a pályafutásának következő állomása?
Családi kapcsolatoknak köszönhetően kerültem be a Budapesti Finommechanikai Vállalathoz. Betanított munkásként lettem revolver esztergályos. Sejtelmesen hangzik, de semmi köze a fegyverekhez. A félautomata esztergákat nevezték így.
Inspiratív közeg volt?
Szerettem azt a műhelyt, engem is a munkástársaim. Idővel mégis éreztem a késztetést: jó lenne igazi szakmát tanulni. Már csak azért is, mert hiába szerettek, nem nézték jó szemmel, hogy lelkesültségemben folyton túlteljesítettem a normát. Mondogatták a szakik: „Fiacskám, ne csinál ilyet, ne hajts bele minket abba, amihez nincsen kanalunk. Ne gyárts százötven darabot, legyen elég nyolcvan!” Akkor egy sümegi barátommal elmentünk a Hernád utcai szakmunkásképzőbe, hogy elektroműszerésznek tanuljunk. Onnan helyeztek ki gyakorlatra a Villamosgép és Kábel Gyárba. Lényegében akkor kaptam inspirációt az énekesi pálya felé.
Egy muzikális gyáregységben?
Nagyon jó társaság volt, csapatostul mentünk egyszer két napos kirándulásra Szilvásváradra, amit végigénekeltünk. Mielőtt vissza indultunk volna, odajött hozzám egy szerszámkészítő srác – az ő végtelen precizitást igénylő hivatása jelentette a szakma csúcsát – és elmondta: ő Possert Emíliánál tanul énekelni a Váci úti zeneiskolába, és úgy gondolja, nekem is érdemes lennel elmenem a tanárnőhöz, akinek szívesen beajánl. Possert Emíliáról tudni kell: jelentős operaénekesi karrierje után olyan hivatásukra készülő énekesek is nála tanultak, mint például Simándy József. Én három hópapig jártam hozzá, amikor édesanyám – akinek kiváló énekhangja volt, de a szülei hallani sem akartak arról, hogy énekelni taníttassák – megírta egy levélben: a Zeneakadémia énekesi meghallgatást hirdetett bárkinek, előképzettség nélkül. Possert Emília is támogatta az ötletet, hogy jelentkezzem.
Nem remegett a lába a felvételin?
Tartottak egy előzetes meghallgatást, azt követően kaptam lehetőséget felvételizni a Zeneakadémián a Solti teremben. Volt bennem izgalom, de a lábam nem remegett. Ellenben a hosszú várakozás közben kiszáradt a torkom. Velem volt egy halasi barátom, basszista, akit utóbb ugyancsak felvettek. Gondoltuk, az lesz a legjobb, ha átmegyünk a Lyra vendéglőbe egy fröccsre. Mire visszaértünk, az ének tanszakos Deme Jóska, aki a terelgetésünkre volt beosztva, már az én nevemet kiáltozta. Mielőtt színpadra léptem, azt mondta: „Csak jó erősen, mással nem törődj, ezeknek hang kell!” Ennyi volt az útravaló. Felmentem a pódiumra, a bizottságból megkérdezték: „Mit hozott”? Mondtam: „Kodály Zoltán: Tiszán innen, Dunán túl.” Négyszer énekeltem el az első versszakot… A fröccsnek is része lehetett abban, hogy a többi nem jutott eszembe. Azóta sem iszom fellépés előtt. A bizottság ugyanakkor jót derült.
És felvették.
Több száz közül hetünket. Előbb a két éves előkészítőbe kerültem, amely a három éves főiskolára adta meg az alapokat szolfézsből, összhangzattanból, valamint zongoraképzést is kaptunk, illetve egyebek között duetteket énekeltünk. Végül az öt éves tanulmányaim után további két évet végeztem az operaénekesi tanszakon.
Kik voltak a mesterei?
A főtanszakon a főiskola legjobb, legnépszerűbb mesteréhez, dr. Sípos Jenőhöz kerültem. Kedves, de szigorú mester volt, aki Olaszországban sajátította el az operaéneklés magasiskoláját. Összességében hét évig tanított, mert már az operatanszak előtt is tartott nekünk órákat. A zenei és technikai megalapozottságomat dr. Sipos Jenő kiváló korrepetitorának, Földeák Erzsébetnek köszönhetem. Az operatanszakon Varasdy Emil lett a korrepetitorom, akivel ugyancsak jól megértettük egymást, később több rádiófelvételt készítettem vele, illetve énekversenyeken is zongorakísérőm volt.
A főiskolai évek alatt miként tudott megélni?
Kaptam ösztöndíjat, de a kollégiumba apám múltja miatt nem vettek fel. Gyuri. öcsémmel laktam albérletben egy félig lebombázott ház felső emeletén a Madách téren. Telenként irdatlan hideg volt a fűtetlen szobában, majd megfagytunk, egymást melegítve aludtunk egy rekamién.
Gyuri öccse ugyancsak művészi pályára készült?
Négy testvér között ő volt a legokosabb, de a sümegi elemi után a tanítója bányásznak küldte volna, pedig Gyuri elég vézna kis srác volt akkoriban. Végül a ferencesek segítettek rajta, a szentendrei gimnáziumukban érettségizett. A kispesti nagynénénktől járt ki hozzájuk naponta. Ő sem mehetett azonnal felsőoktatási intézménybe. Idővel aztán lekerült Mezőtúrra ahol mezőgazdasági gépészetet tanult, végül a gyöngyösi egyetemen lett docens. Néhány éve veszítettük el.
Ön a diploma megszerzését követően a budapesti Operaházhoz szerződött 1968-ban, bár több interjújában említette, hogy nem számított rá – egyebek között édesapja 56′-os múltja miatt –, hogy nagyívű pályát futhat be a társulatnál. Nem jutott eszébe más irányba próbálkozni?
Amikor az Operaházhoz kerültem, még nem láttam át, hogy milyen egyéb lehetőségeim lehetnének. Ráadásul akkor már nős voltam. Első feleségemmel, Zoltán fiam édesanyjával, Dobránszky Zsuzsával még a főiskolán ismertük meg egymást. Akkoriban albérletben laktunk, azt is fizetni kellett, a megélhetés is pénzbe került. Ugyanakkor, mivel az Operában csak kisebb szerepeket bíztak rám, elkezdtem énekversenyekre jelentkezni, hogy felmérjem: mennyit érek egyáltalán? Az egyik első az Erkel énekverseny volt, ahol harmadik díjat kaptam. Elindultam a Magyar Televízió Kodály énekversenyén is, ahol második lettem, mert elvették férfi kategória első díját, hogy a nőiben két győztest hirdethessenek. Aztán hamarosan, 1972-től már külföldi megmérettetéseken is részt vettem.
Arra miként volt lehetőség a Kádár-korszak kellős közepén?
Állami támogatással lehetett kijutni, miután az ember próbát énekelt a Filharmóniánál.
Melyek voltak a „versenykorszakának” legfontosabb állomásai?
Elsőként szocialista országokban jártam, díjat nyertem Karlovy Variban, majd Bukarestben döntősként kaptam különdíjat. 1974-ben már a Toulouse-i énekversenyen nyertem különdíjat. Ugyanabban az évben nekem ítélték Párizsban a Fairé-énekverseny nagydíját, valamint koncertet adtam az Aix-en-Provance-i fesztiválon, s megkaptam a Pompidou-különdíjat. 1975-ben a Trevisói Toti dal Monte-énekversenyen Verdi A trubadúrjának Luna szerepéért ítélte nekem az első díjat a Mario del Monaco elnökölte zsűri.
Hamarosan már főszerepekre hívták a külföldi operákhoz.
Elsősorban az énekversenyeknek köszönhetően, ám azoktól függetlenül is kaptam lehetőséget. A budapesti Operaházban énekeltem egy duettet a Poppea megkoronázása című opera elején, és az egyik 1975-ös előadáson ott volt a Müncheni opera intendánsa, aki egy másik énekest jött meghallgatni. Csodák csodája, hamarosan érkezett egy felkérés a Bayerische Staatsopertől René szerepére az Álarcosbálba, olyan partnerek mellett, mint Gundula Janowitz, Carlo Bini. Abban az évben Olaszországból is kaptam felkérést, ahol viszont az énekversenyek kapcsán ismertek, s azt követően énekeltem a Sienai nyári fesztiválon Gluck Iphigénia Tauriszban című operájában Oresztész szerepét. Kérdezték is utóbb az olasz kollégák: „Minek mész haza Magyarországra, itt a lehetőség, maradj itt!”. Nekem azonban soha nem jutott eszembe elhagyni a hazámat.
Szakmabeliek szerint olaszos baritonhangja van. Az mit jelent pontosan?
Bár a főiskolán is tanultam olaszul, sosem beszéltem perfekt a nyelvet. Ám mindig meghallgattam lenmezről az adott szerepet a legnagyobb olasz énekesek előadásában. A fülemnek köszönhetően el tudtam sajátítani az akcentusokat, a fontos hangsúlyokat. Többször megtörtént, hogy az olaszországi előadások után az öltözőbe gratulálni érkező olaszok teljes természetességgel kezdtek beszélni hozzám pergő olasz nyelven. Mindig közbe kellett szólnom: „ Scusa, parlo solo un po’ di italiano!”, vagyis „Elnézést, csak egy kicsit beszélek olaszul.” Mindemellett olykor még az anyanyelvi kollégáknál is jobban megértettem, hogy mit szeretne a rendező. Igaz ez a német, francia nyelv esetében is. Valamiféle metakommunikációval ráéreztem a rendezők szándékára. Megesett, hogy több gondjuk volt azzal az énekessel, akivel közös nyelvet beszéltek.
Pályafutása során a világ legjelentősebb operaszínpadain állt a közönség elé, egyebek között a Milánói Scalaban, a New York-i Carnegie Hallban, Metropolitenben, a Buenos Aires-i Teatro Colon-ban. Mely ország publikuma, színházi világa került legközelebb a szívéhez?
Magyarországon kívül tizenhat ország hetvenöt városában léptem fel. Mindenhol szerettek és ami különösen fontos: mindenhová visszahívtak. Az sem akármi, ha egyszer elhívják az embert, de ha másodszor is – az már jelent valamit. Nem szívesen teszek különbséget, de a nagyon eltérő kultúrájú Japán különösen nagy hatással volt rám. Megfogott a precizitásuk, a tisztaságuk – még úgy is, hogy rendkívül merevek. Az Operaházzal kétszer vendégszerepeltem náluk, és több önálló ária és dalestem is volt náluk.
Az ön esetében a színészi játék menyire része a hivatásnak?
Az átgondolt, érvényes rendezői instrukciók bármely nyelven inspiráltak. Ám arra is volt példa, hogy amikor valami marhaságra akartak rávenni, akkor még az adott nyelvet alig beszélve is összevitatkoztam a rendezővel, azt ajánlva: csinálja meg ő, amit kér, mert nincs harmóniában azzal, amit én belülről érzek, amit a szerep megkíván. Fakadtak belőlem a helyes színészi megoldások, hiszen egyrészt jól megírt szövegeket énekelhettem, másrészt az értelmezésükben sokat segített, hogy kivétel nélkül mindegyiket elolvastam az anyanyelvemen is – attól függetlenül, hogy milyen szinten beszéltem az adott nyelvet.
A legnagyobb karmesterekkel dolgozott együtt. Kiket említene az elsők között?
Elsőként a honfitársaimat: Ferencsik Jánost, Lukács Ervint, Medveczky Ádámot, Kovács Jánost, Erdélyi Miklóst. A legnagyobbak közül többször vezényelt nálunk Lamberto Gardelli és Giuseppe Patané is, velük napi kapcsolatban voltunk. Patané az árokban szinte nem is a zenekart dirigálta, hanem együtt lélegzett, együtt énekelt velünk, a színpaddal. Zubin Mehtával Traviatát énekeltem Párizsban. Nello Santival pedig sokat dolgoztam. Nagyszerű dirigens volt Silvio Varviso.
A párizsi Traviata előadást Franco Zeffirelli rendezte.
Bűbájos ember volt, aki nem éreztette a nagyságát. Mi Zubin Mehtával beállítottuk az áriát oly módon, hogy az elejét hagyományosan mezza vocéval, vagyis félerős hangon énekeltem, de a végét a lehető leghalkabban fejeztem be. Amikor az első próbán elénekeltem, Zeffirelli följött a színpadra, megölelt, és arra kért: ezt mindig csináljam így.
Érzékelt különbséget a külhoni és az itthoni megítélése között?
A pályafutásom korai szakaszában nem éreztem itthon az igazi megbecsülést. Az hozott fordulatot, amikor a külföldiek elkezdtek odafigyelni rám. Idővel itthon is kiváló szerepeket kaptam. Valamint számos díjjal elismertek egészen a Liszt Ferenc és a Kossuth-díjig, illetve a Nemzet Művésze címig, az Operaház Örökös Tagságig. Ezzel együtt kissé fájdalmas, hogy nem lehettem sem érdemes sem kiváló művész.
1986-ig volt a Magyar Állami Operaház tagja, azt követően négy évig szabadfoglalkozású énekművészként lépett fel, majd 1991-ben ismét a budapesti operaházban énekelt. 1997-es nyugdíjazása után is fellépett ott, egészen 2007-es visszavonulásáig . A négy éves „pauzát” mi magyarázza?
Ami az előzményeket illeti: éppen Párizsba énekeltem, amikor az impresszárióm felhívott: énekelnék-e próbát a Rosztropovics házaspár egyik produkciójához. Róluk tudni kell: a világhírű gordonka művész és karmester Msztyiszláv Leopoldovics Rosztropovics és felesége, a kiváló orosz szoprán, Galina Pavlovna Visnyevszkaja barátságban voltak Szolzsenyicinnel. Rosztropovics pedig Brezsnyevvel szemben is nyílt levélben állt ki mellette, amikor az írót támadni kezdték. Később, Szolzsenyicinhez hasonlóan el kellett hagyniuk a hazájukat, majd Rosztropovicsot is megfosztották az állampolgárságától. A mi történetünkre visszatérve: én Prokofjev Háború és béke című operájához énekeltem próbát, amit Párizsban terveztek koncertszerűen előadni. A próbaéneklésre Anyegin nagyáriáját vittem oroszul. Ki is választottak a szerepre, boldogan jöttem haza, és azt kértem az Operaház akkori igazgatójától, Mihály Andrástól: engedjen ki még egy rövid időre, csinálunk egy koncertet a Háború és békéből Párizsban, majd Washingtonban, lemez is készül belőle, de hamarosan újra itt leszek. Hozzátettem: a pályafutásom szempontjából is sokat jelentene együtt dolgozni a Rosztropovics házaspárral, illetve az orosz és olasz operaénekesek krémjével. Mihály András azt mondta: eleget voltam már külföldön, szó sem lehet a dologról. Próbáltam tovább érvelni, hangsúlyozva: eszem ágában sincs kint maradni, itthon van a gyermekem, a feleségem, ám egy ekkora szakmai lehetőséget nem szeretnék kihagyni. Azt gondoltam, hagyom kicsit gondolkodni a direktort, de ő kötötte az ebet a karóhoz akkor is, amikor kicsit később újra rákérdeztem. Akkor olyan méregbe gurultam, mint egykor a vasútnál. Kimentem a titkárnőhöz, kértem egy üres papírt, és írásba foglaltam az azonnali felmondásomat. A Háború és békéből aranylemez lett, de a gyors felmondás mégsem volt a legokosabb ötlet.
Miért nem? Hiszen azt követően is sikerrel járta világot.
De milyen tempóban? Valóban rengeteg lehetőséget kaptam és mindnek meg akartam felelni. Volt egy olyan szériám, amely során Münchenben énekeltem egy Rossini operában, majd elutaztam Palermóba, onnan Chilébe, aztán Kanadába, majd a New York-i Metropolitanba, onnan vissza az újabb kanadai előadásokra. Volt mindebben Anyegin, Trubadúr, Álarcos bál, Rossini Mózese. Fél év után értem végre haza. A túlhajszoltság az egészségemnek sem tett jót, kialakult a reflux betegségem, ami azzal járt, hogy olykor köhögőrohamot kaptam a skálázástól. Idővel nem tudtam már nagyobb feladatokat vállalni.
Kisebbeket azonban igen, és 2007-ben sem önszántából mondta le a fellépéseit az operaházban. Kesselyák Gergely, aki 2006-ig volt az intézmény főzeneigazgatója, az előző évadban levélben közölte Önnel, hogy nem tart már igényt a művészetére. Miközben két héttel korábban megbeszélték, hogy mit fog énekelni a szezonban.
Arcul csapott, ami történt. Egy csokor virággal sem köszönte meg senki az addigi munkámat. Nem volt olyan előadás sem, amelyen elbúcsúzhattam volna a közönségtől.
Utóbb sem kapott elégtételt az Operaháztól?
Miután változott a vezetés, 2009-ben az Operaház Örökös Tagja, mesterművésze lettem. Az utólagos címek nem írják felült a már említett tényeket: két fontos szakmai elismerés is kimaradt a pályafutásomból, amiben a direkciónak is része lehetett.
Idővel már aligha édesapja 1956-os múltja miatt voltak képtelenek egyes dalszínházi vezetők arra, hogy száz százalékosan elismerjék a művészetét. Melyek lehettek a valós okok?
A szakmai sikerek a hazám sikerei is, mégsem okoztak mindenkiben egyöntetű örömöt. Failoni Nelly, egykori balerina, később neves impresszárió – a híres karmester, Sergio Failoni felesége, a zongoraművész Failoni Donatella édesanyja – sokat segített nekem az olasz szakmai kapcsolatok kiépítésében, ugyanakkor elmesélte: külföldi honoráriumaim összege nagyon bőszítette az Operaház akkori vezetését. Még úgy is, hogy nekem fillérre el kellett számolnom a Interkoncerttel, nem kevés jutalékot befizetve.
1986-ban esett az említett affér az Operaház igazgatójával. 1987-ben az év baritonjának választották Buenos Airesben, amikor Luciano Pavarotti lett a legjobb tenor. Annak kapcsán kapott gratulációt hátrahagyott „munkahelyétől”?
Nem…. De nem is lepett meg. A méltánytalanságok nem esnek jól az embernek. Ám aki nekem, mint énekesnek igazán fontos: az Giuseppe Verdi. Az ő művein keresztül tanultam meg a szakmát, a művészet lényegét. Sok más zeneszerzőtől is énekeltem, de Verdi volt számomra az első, a mindnek felett álló. Elmondhatatlan, hogy mennyit kaptam attól a csodálatos embertől. Tizenöt operájának a felét itthon énekelhettem el a másikat külföldön. Számomra ez volt a beteljesülés csúcsa.
Tavaly vármegyei Prima díjjal ismerték el mindazt, amit az opera és a zene népszerűsítésért tesz, s amely tevékenységének egyik csúcspontja az évente megrendezésre kerülő gyöngyösi operagála. Hogyan kezdődött ez a „küldetés”, és mi adta hozzá a legfőbb inspirációt?
Hiszem, hogy amíg az ember él, addig folyamatosan tennie kell valamit egy nemesebb cél érdekében. Ez történt akkor is, amikor a hivatásomat gyakoroltam, s most is, amikor az opera, a klasszikus zenei műfajok népszerűsítéséért igyekszem megtenni azt, amit lehet. Katalinnal, jelenlegi feleségemmel kezdtünk bele ebbe a misszióba, amelynek első koncertjeit szűkebb lakóhelyünk, a mátrai Markaz község templomában rendeztük meg. Akkor még honorárium nélkül jöttek el fellépni az operai kollégáim, a templom pedig roskadásig megtelt. Idővel megkeresett a Gyöngyösi Baráti kör vezetője, Balázs Ernő, aki elmondta: szívesen együttműködnének velünk. Így született meg például a Bánk bán egyik „keresztmetszete” a gyöngyösi nagytemplomban. Nem sokkal később a Magyar Művészeti Akadémia is mellénk állt, s az ő támogatásukkal már honorálni is tudjuk a fellépőket. Ma már az Egri Szimfonikusok biztosítják a zenei kísértett Szabó Sipos Máté karnagy vezetésével, a koncerteket pedig a gyöngyösi Dr. Fejes András Sport- és Rendezvénycsarnokban tartjuk ezer fő feletti közönségnek. Persze ma sem tudunk sztárgázsit fizetni, az én jutalmam pedig a puszta öröm – valójában óriási boldogság –, hogy segíthetek az esemény megszervezésében. Mert ugyan nem vetem meg a könnyebb zenei műfajokat sem, de azok áradatában muszáj időnként fókuszba helyezni az operákat, a komolyzenei műveket. A maguk időtlen értékeivel, a bennük rejlő, örömforrásként szolgáló csodákkal.
(Forrás: origo.hu, fotó: Polyák Attila – Origo)